Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


26.rész

2012.03.10

niki-es-viki.jpg

Akai ito - Vörös fonal

   26.rész 

   Hétvége volt. Reggel hat órakor már fen voltam és forgolodtam az ágyamban, nem tudtam aludni. A tegnap történteken gondolkoztam. Most már két fukum van. Kiváncsi vagyok rá, hogy Miu milyen fajta fuku.

   Fölültem és elsőnek az íróasztalomra néztem. A fehér kis íróasztalon volt egy pár könyv, a három kedvenc hógömböm, egy kis doboz melyben ékszerek voltak, két aprócska jegyzet fűzet, egy kicsi tasak amiben a legbecsesebb ékszereim, két gyöngyből készűlt kutya és kulcs volt benne mely egy kék szívecske alakú dobozhoz volt, ebben tartottam a pénzemet és néhány fontos jegyzetett. Volt még az íróasztalon egy kép amelyen Bogi, Lujza és én egymásba kapaszkodva nevedgéltünk, ez a kép még tavaly készűlt. Volt még néhány ceruza, toll, radir, papir, tankönyvek és efélék. De én csak egy valamit néztem még hozzá egy kicsi plüs nyuszit mely szürkés fehér színű volt és az egyik szeme nem volt meg. Ezt a nyuszit találtam még abban a romos kórházban és gondoltam haza hozom. Már egyszer kimostam de még mindig nem nyerte vissza az igazi fehér színét. 

       Felálltam és az ajtó felé mentem. Kiléptem az előszobába ahol Niki és Viki rohant végig. Jobb oldalt Viki, bal oldalt Niki rántott meg hátra felé és így hátra estem.

       - Megkaptad!! - kiálltott fel Viki.

       - Útban voltál!

       - Mostanság nagy szájuak letetek!

       - Nővérkénk nem tud megijeszteni minket a vörös szemeivel!

       - Hát persze, hogy nem! Nem vagyunk olyan félősek! - beszéltek egymáshoz aztán felém fordultak.

       - Nem mintha meg akarnálak titeket ijeszteni. - és megfordultam, hogy elmennyek de...

       - Utáljuk a mastresteket! - mondták egyszere.

       Ez a mondat szíven ütött. Valhogy sosem jötem ki velük túl jól. Mindig is utáltak de most még jobban kimutatják, néha még anyájék elött is. Sosem értettem mért utálnak ennyire de bizonyára nem is fogom megérteni. Valójában a családomból senki sem tudja, hogy én mastrest vagyok így nem értem, hogy ők honnan gondolják.

        - Honnan gondoljátok, hogy én mastrest vagyok? - nem fordultam feléjük, csak magam elé bámultam.

        - A szemed miatt.

        - Haa, hiszen tudjátok a baleset miatt ilyen a szemem.

        - Mi nem így gondoljuk!

        - Pedig egyértelmű, hogy hülyeség amiről beszéltek! Hogy én mastrest? Egyáltalán nem is léteznek mastrestek!

        - Mikor kisebbek voltunk akkor hittél benük. 

        - Ó, tényleg? Én ilyenre nem emlékszem.

        - Akkor Hirokira sem emlékszel.

       A szemeim kikerekedtek. Hiroki régen a barátom volt. Ő volt az egyetlen aki megértett és mindig mellettem állt, de sajnos a mosolyán kívűl másra már nem emlékszem olyan....olyan régen volt.

       - Hogy jön ide Hiroki? - fordultam ujra feléjük.

       - Gondolkozz egy kicsit!

       - Majd csak rájössz!

       - Nem értem mért vagytok ilyenek, de jobb lesz ha befejezitek ezt!!!

       - Miért mi lesz? Mit teszel velünk? - gunyolodott Viki.

       - Mindig is ilyen beképzelt voltál....egy beképzel hercegnő! - folytatta Niki.

      - Idegesítőek vagytok! - hátat fordítottam nekik és elmentem.

          De legalább a kis öcsém nem ilyen. Ő szeret engem. A húgaim sokszor probálták ellenem fordítani de valahogy sosem sikerült nekik és pechükre így inkább őket utálta meg mint, hogy sem engem. 

          Lementem a konyhába ahol anyu csinált nekünk reggelit. Apa az asztalnál ült és újságot olvasot.

          - Jó reggelt!

          - Jó reggelt neked is Kíra!

         Apa rám nézett és mintha egy kicsit elgondolkozott volna, aztán így szólt.

         - Mikor lesz újra régi a szemed?

        - Nem tudom...vagy is... - majd nem kimondtam, hogy sosem lesz újra a régi. De tudom, hogy nem mondhatom el nekik, hogy én egy mastrest vagyok, nem is hinnék el...vagy lehet, hogy olyanok lennének mint a húgaim.

        - Jól vagy kicsim? - jött oda hozzám anya.

        - Igen.

        - Ne agodj! Biztos, hogy hamarosan meggyógyul a szemed!

        - És ha nem?

        - Jaj, nem mondj ilyeneket!

        - Én sem vagyok benne biztos, hogy újra a régi lesz a szeme. - mondta apa.

        - Ne butáskodjatok!!! Biztos vagyok benne, hogy meg fog gyógyulni!!!

        - Ha te mondod. 

        Anya elmosolyodott és vissza ment a mosogatóhoz. Én vissza mentem a szobámba és ledöltem az ágyamba. A kis nyuszi a kezemben volt. A magasba emeltem és csak néztem. 

        - Adnom kéne neked egy nevet. De nem tudom, hogy mi legyen. Talán lehetnél Yuu...á, nem inkább...jaj nem tudom! - és felültem. A fejemben csak úgy kavarogtak a történtek. Számomra már túl sok volt ez az egész. Lassacskán már nem tudom megemészteni a történteket. Valahogy félek a holnaptól....félek attól ami valójában vagyok, és....attól is félek, hogy az emberek....hogy álnak majd így hozzám. Szörnyű dolog félni!!!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.